A tápegységekről

A zenészek naponta találkoznak a különféle berendezéseikhez tartozó tápegységek, adapterek, töltők problémáival. Természetesen ezek a kérdések nálunk is sűrűn előkerülnek, ezért már korábban elhatároztam, hogy egy bejegyzést ennek a kérdésnek szentelek, bár a blogban eddig is elég gyakran szó erről a látszólag lényegtelen perifériális eszközről.

A tápegység természetesen akkor kerül a figyelem középpontjába, amikor egy hangszer vagy készülék tápja bedöglik, elveszik, ellopják. Ilyenkor viszont ugye gyorsan ki kell találni valamit. Nézzünk körül tehát a tápegységek vidékén, milyen szempontokra kell figyelnünk, ha beüt a baj!

       Külső vagy belső?
      A hangszereket és a hangtechnikai berendezéseket alapvetően a következő módokon tudjuk villamos energiával ellátni:

1. Teleppel (elemmel vagy akkumulátorral)
2. Belső tápegységgel (csak egy villanydróttal csatlakozunk a konnektorból a készülékbe)
3. Külső tápegységgel (ezek lehetnek mindenféle formájú dobozkák, melyeknek egyik kivezetése a 230V-os hálózati aljzatba, másik vége a készülékünkbe csatlakozik.
4. USB - amennyiben a számítógéphez csatlakozó eszközt képes a számítógép megtáplálni.

       Elég gyakori az, hogy a telepről működő készüléken van adapter csatlakozás is, tehát több lehetőségünk is van a használatra. Mostanában elterjedt dolog, hogy az ilyen készülékekhez (például gitár effektekhez) a gyár nem csomagol adaptert, hanem a leírásból derül ki, milyent ajánl hozzá. Itt már egyből jönnek a kompatibilitással összefüggő kérdések, de ezekről később fogok beszélni. Először röviden azt kéne áttekinteni, hogy miért van ez egyik készülékben beépített tápegység, a másikban pedig külső. Elég sok hitvita is terjed erről a témáról különféle netes fórumokon. Próbáljuk csak a dolog műszaki oldalát tekinteni, ne mélyedjünk el a marketing és a különféle városi legendák süllyesztőiben. 
     Ha például a szintetizátorokat tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy régen kivétel nélkül minden szintiben belső tápegységet alkalmaztak. Logikus megoldás volt, mivel egy klasszikus szintetizátorban a működéshez 4-5 féle tápfeszültség is kellett, és ezeket a legegyszerűbben egy alkalmas belső trafó 4-5 szekunder tekercséről külön-külön egyenirányítva, szűrve és stabilizálva állították elő. Ráadásul a teljes áramfelvétel is eléggé magas volt a mai készülékekhez képest, így aztán semmi értelme nem is lett volna külső tápegységet használni, majd a készüléken belül a külső tápból nyert egyetlen feszültséget jelentős veszteségek árán több feszültséggé alakítani. Nagyon fontos tudni azt, hogy a külső adapteres készülékek esetében is van egy belső tápegység. Anélkül, hogy belemennénk a komoly tervezési és méretezési szempontok taglalásába, azt mondhatjuk, hogy abban az esetben tudunk külső tápos készüléket tervezni, ha a külső áramforrásunk által szolgáltatott villanyból egy normális, vagyis viszonylag egyszerű kivitelű belső táppal el tudjuk látni a készülékünk valamennyi részegységét a megkívánt tápfeszültséggel és tápárammal. Persze a polaritásról se feledkezzünk meg, mert hangtechnikai berendezésekben mindig kell pozitív és negatív tápfesz is. Amikor "normális" belső tápot emlegetek, akkor arra gondolok, hogy persze, ma már mindenféle feszültségből elég jó hatásfokkal elő tudunk állítani mindenféle más feszültséget is, de régebben ez nem volt így. Feszültséget csökkenteni csak disszipatív stabilizátorokkal tudtunk, melyek elmelegedték a különbözeti teljesítményt, egyenfeszültség növelését pedig csak nagyon rossz hatásfokú áramkörökkel lehetett megoldani. Emiatt volt teljesen logikus a beépített több szekunderes trafó. Egyetlen baj volt csak vele. Borzasztó kényesen ügyelni kellett a precíz tervezésre és gyártásra, majd a készüléken belüli elhelyezésre és árnyékolásra. Ha valami nem sikerült tökéletesen, akkor a hangszerünk vagy a készülékünk átvette a hálózati 50 Hz-es búgást, amit ugye nagyon nem szerettünk. Ezért egyre többen döntöttek úgy, hogy eltávolítják a trafót a készüléktől, ne kavarjon bele a hálózati eredetű elektromágneses zavar a hangba. Azonban igen kevés készülék létezik, amely a szokásos adapterekből kinyerhető 9 vagy 12 voltos egyenfeszültséggel mindenféle hókuszpókusz nélkül működik, ezért vannak az említett belső tápok. A tápegységek az elmúlt évtizedekben igen komoly fejlődésen estek át. A számítógépek meg a többi digitális elektronikai eszközök térhódítása miatt igen nagy mennyiségben kezdtek el gyártani olyan nagysebességű kapcsoló félvezetőket (pl. FET), melyek lehetővé tették a kapcsolóüzemű tápegységek széleskörű elterjedését. Innentől kezdve már sokkal szabadabb kezet kaptak a tervezők, hiszen tetszés szerint alkalmazhattak egy készülékhez csak belső tápot, külső tápot, vagy a kettő kombinációját. Most már azt is eldönthették, hogy a két tápegység közül hová használnak kapcsolóüzeműt, hová pedig hagyományos disszipatív rendszerűt. A választást teljesen a gyakorlati szempontok vezérelhetik immáron.
      A készülékbe helyezett kapcsolóüzemű tápegységgel azonban újabb bajok jöttek be. A hálózati 50 Hz búgása helyett magas hangon cicergő, sípoló, sistergő zaj jelent meg, aminek az eltüntetése szintén sok fejfájást okoz a professzionális eszközök tervezőinek.
     Lehet, hogy az eddig leírtak túlságosan műszakinak tűnnek azok számára, akiket csak a megfejtés érdekel, látni fogjuk azonban, hogy egyáltalán nem ártalmas egy kicsit az elméleti alapokkal tisztában lenni. Nézzük meg tehát, hogy mire kell ügyelnünk akkor, ha meglevő készülékünkhöz adaptert keresünk, vagy más, tápegységgel összefüggő problémánk támad? A látszólag egyszerű kérdéshez érdemes nagy körültekintéssel közelíteni, mert másként nagy bajokat okozhatunk.

      Mi van, ha a belső tápegység hibásodik meg?
      Ebben az esetben - akár a 230V-os beépített tápegység, akár a külső tápegység által szolgáltatott kis feszültséget fogadó belső táp romlott el - mindenképpen a szerviz fogja megoldani a problémát. Jellemző, hogy a szervizbe kerülő hangszerek hibáját sok esetben suszterolással idézte elő a tulaj. Nagy károkat, javíthatatlan berendezéseket eredményezhet a táp hozzá nem értő javítása, azon kívül pedig életvédelmi szempontból sem szabad hozzányúlni másnak, mint képzett szakembernek!

      AC vagy DC?
      Ha külső tápegység pótlásáról van szó, akkor a legfontosabb dolog, amit meg kell néznünk, hogy az adapternek a készülék felőli kivezetésén egyenfeszültségnek (DC) vagy váltófeszültségnek (AC) kell-e kijönni? A gyártók rendszerint a hangszeren a tápcsatlakozó melletti kis táblán vagy feliraton ezt jelzik. Nagy ritkán találhatunk olyan készüléket, amely fel van készítve mindkétféle tápra, de ezekből egyre kevesebb van. Ha váltó helyett egyenáramú adaptert teszünk a készülékre, az általában nem okoz hatalmas kárt, fordítva viszont szinte garantálható a füst és a horrorisztikus szerviz számla. A fentebb említett belső táprész ugyanis általában vagy csak az egyik, vagy csak a másik betáplálásra van kialakítva.

      Feszültség
      Szintén nagyon fontos, hogy meggyőződjünk arról, hogy a tápegységünk pontosan azt a feszültséget adja-e le, mint amit a készülékünk belső tápegysége elvár. Ha kisebb feszültséget adunk rá, akkor vagy egyáltalán nem fog működni a cucc, vagy bizonytalan lesz a működése. Nagyobb feszültség esetén túlmelegedhetnek a belső tápegység alkatrészei, kimehetnek a biztosítók. Ha az előírthoz képest sokkal nagyobb feszültséget kapcsolunk a készülékünkre, akkor pedig nyugodt szívvel és könnyed mozdulattal a kukába hajíthatjuk azt, mert már nem lesz rentábilis módon javítható.
     A kommersz tápoknál gyakran előfordul, hogy például 12 V állásban egy műszerrel 15-16 V-ot mérünk de ez nem probléma. Terheletlenül a tápegység üresjárati feszültsége simán lehet ennyi, de amikor rajta van a készülék, akkor leesik 12-13 voltra, és már helyben is vagyunk. A korszerűbb stabilizált tápegységeknél elég pontosan a névleges feszültség jön ki terheletlen állapotban is. 

     Áram
     Sokan nem figyelnek erre a paraméterre, mondván "9 Volt, aztán kész, minek cifrázni!", ám ha valaki már pórul járt emiatt, az kétszer is megnézi, milyen áramot képes leadni az adapter. A gyártók minden esetben megadják a készülékeik adatlapján, hogy a tápegységnek mekkora feszültséget kell leadnia, és hogy a készülék mekkora áramot vesz fel. Ha azt látjuk, hogy mondjuk a gyártó szerint 1000 mA (1A) áramú adapter kell a berendezéshez, akkor használhatunk nagyobb áramra képes adaptert, kisebbet semmi esetre sem! Tipikus példát tudok mondani a kísérőautomata szintik világából. Gyakori, hogy a tulaj szerint rossz a hangszer, mert nagyobb hangerőnél recseg-ropog, torzít, időnként lefagy, szóval minden baja van. Aztán behozza hozzánk, és itt teljesen tökéletes. Egy elejtett szóból kiderül, hogy a  2000 mA-es adaptert elveszítette valahol, és egy 800mA-essel járatja azóta.Több kérdés aztán már nincs is. 

      Polaritás

      Ha DC, vagyis egyenáramú tápegységet használunk, akkor rettentő fontos beállítás. Már ha van ilyen. Az univerzális tápegységeken van erre lehetőség, a fixre kötött kimenetűeknél nincs. Tehát ha fix tápegységet fogunk (ilyen a hangszerekhez a gyártók által ajánlott vagy adott tápegységek zöme), akkor feltétlenül győződjünk meg a polaritásról! Elvileg ugyan a legtöbb készülék belső tápegysége a fordított polaritás ellen védett, de ez a védelem csak bizonyos szintig ad biztonságot. Különösen ha nagyobb a tápfeszültség az előírtnál, meg még egy fordított polaritással is tetézzük, abból garantáltan botrány lesz. Az adaptereken vagy egy tolókapcsolóval, vagy pedig a csatlakozó végének 180 fokos elfordításával tudjuk a polaritást megcserélni. A hangszerek gyártói mindig feltüntetik a kívánt polaritást. Akinek még nem volt dolga elfordítható végű tápcsatlakozóval, az elgondolkodhat azon, hogy vajon honnan is fogja tudni, mikor van kint a plusz és mikor van bent a plusz? Általában a csatlakozó fix részén találunk egy nyilat, a bedugható két oldalán pedig a fenti szimbólumokat. Az a polaritás lesz az érvényes, amelyikre a nyíl mutat.

     Csatlakozó
     Végigtekintve az elektronikus hangszerek és hangtechnikai berendezések történetén számtalan féle, tápfeszültség csatlakoztatására szolgáló dugót és hozzájuk passzoló aljzatot találhatunk. Nem kifejezetten a hangszerek számára kifejlesztett alkatrészekről van persze szó, hanem arról, hogy a zeneipar is többnyire az adott korban az elektronikai gyártók által elterjedten használt csatlakozókat építette be. Mára szinte egyeduralkodóvá váltak a hengeres tápfesz csatlakozók, melyeknek egyik pólusa a henger külső palástja, a másik a belső. Ehhez illeszkedik a hangszerbe épített aljzat is, mely egy henger alakú üreg, olyan mérettel, hogy pont passzoljon bele a dugó, a közepében pedig egy tüskeszerű csatlakozó. Látszólag primitív dolognak tűnik, hogy olyan tápegységet kell választanunk, melynek csatlakozója illeszkedik az aljzatba. Azonban ezekből a csatlakozókból igen sok fajta létezik. A gyárak szeretik is cifrázni a dolgot, és ha nem szeretnék, hogy a tönkrement tápegységet kommersz darabbal lehessen pótolni, akkor eleve valamilyen egzotikus méretekkel bíró csatlakozót szerelnek rá. Tehát ha például a tápegységünknek semmi baja, de leszakadt a dugó, és pótolni szeretnénk azt egy webshopból, akkor nagyon figyelmesen meg kell méricskélni a henger külső illetve belső átmérőjét, valamint a csatlakozó szár hosszát. Néha még ez sem elég, mert előfordul, hogy a dugó házának a külső átmérője nagyobb, mint a hangszer házán a kimunkálás. A gyári tápegységek öntött dugósak, a szerelhető dugóknál előfordul, hogy nem fér be a rendelkezésre álló nyíláson, annak ellenére, hogy a csatlakozó méretek stimmelnek. Láttunk már ilyen okból szétfarigcsált szintetizátor házat. Jobban járt volna a tulaj, ha szerez egy eredeti gyári tápot, mert a szétbarmolt hangszert ezután már nem nagyon tudja jó értéken eladni. A tápdugó szereléssel egyébként is nagyon vigyázni kell, én mindenképpen szakemberre bíznám ezt a munkát. Ha pedig a szakember azt mondja, hogy hiába szereztünk alkalmas dugót, nem lehet biztonsággal beforrasztani és megrögzíteni a tápegységből jövő vezetéket, azt is higgyük el neki. Némelyik dugót ugyanis valóban nem lehet biztonságosan megszerelni. A gyengén szerelt tápegység dugó pedig látványos balhékat idéz elő, színpadi leégéstől próbaterem leégéséig bezárólag. 
     Mindezt azért is mondtam el, mert közismertek és népszerűek ugyan a cserélhető végű univerzális tápegységek de azért nem minden esetben tudjuk ezekkel kiváltani a gyári tápokat. Tegyük fel, hogy az összes korábban leírt kritériumnak (polaritás, feszültség, áram) megfelel egy adott univerzális adapter, és látszólag találunk a csatlakozóvég készletben a miénkkel teljesen azonos méretű véget is. Ekkor szokott bejönni az, hogy mégsem tudjuk bedugni, mert a hangszer aljzatában nagyon vastag központi tüske van. A másik esetben pedig azért nem működik a dolog, mert nagyon vékony a belső tüske, a rendelkezésre álló csatlakozóvégek közül pedig mindegyiknek túl nagy ehhez a belső átmérő, nincs tehát kontaktus. Tipikusan némelyik Casio hangszernél szokott ilyen eset előfordulni. Természetesen a lelkes ezermesterek pöckökkel, alufóliával, bedugott kis drótszálakkal szokták a kérdést lerendezni, meg jóféle zárlatokat okozni. De nem csak a füstölgő-bűzölgő tápegység lehet kellemetlen, hanem az is, hogy ha a rossz kontaktus miatt rendszertelenül elmegy a hangszer vagy effektprocesszor, keverő stb. tápellátása. A gyors feszültségkimaradások miatt kimaradhat a hang, elmennek a beállított programok, rossz esetben pedig meghibásodik a berendezés. 

     Szűrés
     Az egyenfeszültséget szolgáltató tápegységek kimenő feszültségét az egyenirányító után mindenképpen szűrni kell. A gyártók a szűrőkondenzátorokat úgy választják meg, hogy a javasolt maximális kimenőáram mellett se üljön rá a hálózati 50 Hz az egyenfeszültségre. Amit a tápegységek áram specifikációjával kapcsolatban írtam, azt ilyen olvasatban is érdemes figyelembe venni. Elképzelhető, hogy egy 300 mA-re specifikált tápegységből ki tudunk tartósan húzni 400-500 mA áramot anélkül, hogy melegedne vagy büdösödne, de ne csodálkozzunk, ha ronda búgás jön a készülékünkből. Ez annak a következménye, hogy túlterheltük a trafót, a kondenzátorokat pedig szintén ne mekkora áram szűrésére tervezték.
     Ez a probléma leggyakrabban gitáreffektek körül merül fel. Különösen a kis "villanyvasút" effektpedálok táplálásánál kell nagyon észnél lennünk. Az egy téveszme, hogy "az effekt búg". Az esetek nagy részében kiszűrhetjük a probléma forrását, ha elemmel használjuk a pedálunkat. Amennyiben elemről tökéletes a hang, akkor a tápegységünk körül van a bibi. Érdekes módon a gyári táppal sohasem búgnak a pedálok :) Ha mégis előfordul, hogy gyári adapterrel vagy elemmel is búgást hallunk az erősítőből, akkor jön a gitárhangszedő, a kapcsoló és a vezetékek ellenőrzése. Ki szokott bukni a bűnös. Azonban a hibás vagy nem megfelelő tápegység nem csak úgy tud morgást vinni a rendszerbe, hogy a tápcsatlakozón keresztül zavarja az effekt elektronikáját, hanem sugárzás útján is. A gitárhangszedők nagyon érzékenyek az elektromágneses zavarjelekre, ez a működésükből következik. Némelyik tápegység olyan erősen sugározza az elektromágneses zavart, hogy fél méterre megközelítve egy gitárral már teljes gáz az egész. Mindaddig persze nem szokott baj lenni, amíg a gitáros állva játszik, a tápegység pedig valahol a padlón hever. Gondot okozhat a névlegesnél nagyobb hálózati feszültség is. Ilyenkor túlgerjedhet a trafó, vagyis a szekunderről szinuszjel helyett cifrább jelalakok jönnek le, amit egyrészt a beépített szűrőkondik is kevésbé egyengetnek el, másrészt ez a kifelé, a gitárra ható sugárzás is erősödik. Manapság még igen sok 220 V-ra méretezett tápegységet használunk. Ezeknek már igazából a 230 V is enyhe túlfeszültség, de ritkán jelent problémát. Előfordulhat azonban, hogy a konnektorból 240 V, vagy annál is több jön ki. Különösen az egykoron az USA-ban gyártott, de európai piacra szánt készülékek tápegységei szoktak ettől morgást generálni.
     Még egy gondolat a gitáros padlóeffektekkel kapcsolatban. Sokan használnak effekt boardot, vagy koffert, melybe beszerelik összekötve az összes pedált. Ha közös tápegységet használunk, akkor ennek is megvannak a sajátos szabályai. Egyazon gyártó esetében is előfordulhat, hogy nem használhatjuk ugyanarról a tápról a különféle effektjeit. Az AC és a DC táplálású effektekre és a polaritásra is fokozottan ügyeljünk, amikor egy ilyen effekt kolóniát nekiállunk benépesíteni.

     Stabilitás   
     Az egyszerű felépítésű tápegységek esetében nem túl nagy gondot fordítanak a kimenő feszültség stabilitására. Tisztességes méretezéssel azért elérhető, hogy abban az áramfelvételi tartományban, amelyben a tápegység által kiszolgált hangszerünk működik, viszonylag állandó legyen a feszültség. A stabilitás iránti igény nagyon függ a konkrét készüléktől is. A már emlegetett belső tápegységek feladata igazából az analóg és digitális áramkörök számára a kellően stabil tápfeszek előállítása. Ha ezek jól vannak megtervezve, akkor a külső adapternek nem kell extrém stabilnak lennie. Bizonyos esetekben azonban a gyártó stabilizált külső tápegységet ír elő, akkor ahhoz ragaszkodni is kell, mert bizonyosak lehetünk abban, hogy nem véletlen az előírás. A stabilizált tápegységeknek a konstrukciójukból fakadóan jobb a szűrésük is, néha emiatt sem lehet kommersz táppal kiváltani őket. A ma terjedő kapcsolóüzemű tápegységek többsége stabil feszültséget vagy feszültségeket ad ki. 

     Hagyományos vagy kapcsolóüzemű tápegység?
     Gyakori kérdés, hogy ha tönkremegy a tápegységünk, akkor kiválthatjuk-e a hagyományos disszipatív adapterünket újmódi kapcsolóüzeművel, de fordítva is felmerülhet a kérdés. Tiszta mérnöki szempontokat tekintve azt mondhatjuk, hogy ha minden fent felsorolt szempont szerint megfelel a cseretápunk, akkor nyugodtan alkalmazhatjuk, a megtáplált berendezésünk csak arra finnyás, hogy a pontosan neki való villanyt kapja, az nem érdekli, hogy miből jön. Hangszerek és stúdiótechnikai készülékek esetében azért egy próbát mindenképpen javaslok, pont azért, hogy megfigyeljük, nem jelenik-e meg valamiféle eddig nem hallott brumm, zaj a hangban. Ha már a hálózattal összefüggő zajoknál tartunk, nem térhetünk ki a földhurok kérdése elől sem.  

     Földhurok
     A kérdésről már többször írtam a Bitzenedében, most nem is akarok nagyon belemélyedni. Azt azonban tudni kell, hogy a hagyományos disszipatív tápegységek kiválóan leválasztották a hangszer teljes elektronikáját a hálózatról, ezzel megakadályozták a földhurok kialakulását. Kivételt ez alól csak ritka esetben láttunk, például bizonyos berendezéseket háromeres kábellel, háromtűs csatlakozóval táplálnak, vagy AC tápként, vagy pedig DC tápként, ekkor  + / - tápfeszültséget átadva. Néha előfordul, hogy a szekunder test vezeték a tápegységen belül össze van kötve a védőfölddel, esetleg egy "Ground Lift" kapcsolóval megszakítható módon. Sajnos, a már szintén szóba hozott gagyi távolkeleti tápok jó része nem hogy nem szakítja meg a földhurkot, hanem éppenséggel generálja azt. Egy esetleges adapter csere után emiatt is jó leellenőrizni, hogy minden hibátlanul működik-e a rendszerünkben.     

    Sokan pont az elmondott dörgedelmek miatt is ódzkodnak a külső tápegységektől, mondván, ezek csak egy plusz problémaforrást jelentenek a zenészek és a technikusok életében. Tény, hogy érdemes rájuk nagy gondot fordítani, vigyázni rájuk, és amennyire lehet, óvni a durva hatásoktól. Gyakran a hullafáradt zenészek a lecuccolásnál már csak beledobálják az adaptereket valami táskába, aztán kész. Használat után ne rakjuk el szennyezetten a tápegységeket se! Törölgessük tisztára, hiszen folyhatott rá bor, kóla, miegymás, megtapadhatott rajta a por. Törölgessük át egy ronggyal a kilógó vezetéket is! Ezt a kábelt szépen egyenletesen tekerjük fel, ezután célszerű összefogatni kisméretű tépőzáras kábelkötegelővel! Nagyon vigyázzunk a csatlakozóra! Amikor kihúzzuk, mindig a csatlakozó házát fogjuk meg, ne a vezetéknél fogva ráncigáljuk ki a készülékből! A meghibásodások leggyakoribb oka ugyanis ez: a dugó töve környékén elszakad a vezeték belső ere. Aki rackben használ adaptereket, az kábelrögzítővel vagy valamilyen pánttal  biztonságosan meg tudja oldani a rögzítést. Arra azonban ügyeljünk, hogy működés közben szellőzhessen a rackbe szerelt készülék és az adapter is. Másrészt, különösen a gitáros kütyük esetében itt eléggé közel kerülhetnek a tápegységek trafói az effektekhez, hangmodulokhoz. Ha semmiféle sakkozással nem tudjuk elkerülni a zavart, akkor buli elején muszáj kipakolni a tápokat a dobozból, persze a kellő műgonddal, biztonságosan elhelyezve.     
     A biztonságos elhelyezés egyébként is fontos elv. Míg a hangszereket többnyire állványokra rakjuk a színpadon, az adapterek többnyire lent a padlón a kábelekkel és a pedálokkal osztoznak a színpadi koszban. Különösen kisebb klubok és a bulizenekarok színpadain jellemző, hogy nem csak a zenészek és a technikusok mászkálnak fent, hanem boldog-boldogtalan ott csörtet, időnként elbotolva egy pedálban vagy adapterben. Igyekezzünk tehát valami békés zugot találni a tápegységeknek, ezáltal elkerülve a nagyobb botrányokat. Az szokott egyébként lenni, hogy például a műsor szünetében szétrúgott tápegység pótlására az ideges zenész a félhomályban kapirgálva valamiféle máshol "talált" adaptert próbaképpen rádug a hangszerére, és elég nagy valószínűséggel meg is adja neki a a kegyelemdöfést.

     Összefoglalva azt tudom mondani, hogy a zenekari gyakorlatban és a hangtechnikában használt tápegységekre érdemes komoly gondot fordítani. Ha pótolni kell egyet, akkor érdemes a gyárit alkalmazni, azzal garantáltan nem lehet semmiféle probléma. Ha valamiért nem tudjuk a gyárit beszerezni, akkor pedig nagy körültekintéssel válasszunk minden szempontból kompatibilis és biztonságos tápegységet.